asb3.png
Minden Tárgynyereményes versenyünkre érvényes! +++ Ahol nevezőink száma eléri vagy túllépi a 100 főt plusz 2 db különdíjas tárgynyereményt sorsolunk ki. +++ Várjuk nevezéseiteket :)
 

Milán Tamás és Marcell Ferenc Története

AddThis Social Bookmark Button

 

Szeretném megosztani én is az élményeimet erről a csodálatos dologról: életet adni két kis csöppségnek. Nem mindennapi esemény, amit átél ilyenkor az ember lánya, ha császármetszéssel, vagy ha természetesen is szül.

Marcell és Milán születése Nagyon sok idő telt el, amióta megszülettetek kisbabáim, de még mindig nem késő leírnom a születésük történetét, mielőtt csak apró emlékfoszlányok lesznek.
Szóval november 30-án bevonultunk a kórházba és ki sem mozdultunk február 16-ig. Szinte minden nap írtam ekkor egy kis füzetbe, hogy mi történt.
Mivel a szülészorvos, a Dévai doktor csak csütörtökönként volt bent, ezért minden csütörtököt azzal vártam az utolsó hetekben, hogy akkor most jön el a nagy nap.
Egyszer a születésetek előtt pár nappal meg is tréfáltatok, fel is mentem a szülőszobára, aput is riasztottam, hogy jöjjön, mert jöttök, de csak nem akartatok elindulni a hosszú nehéz útra.
Szóval február 11-én az ebéd utáni viziten megvizsgáltak. A főorvos Leitner doktor, de azon kívül még számtalan orvos ott volt, mert vizit alkalmával vizsgáltak meg. A főorvos elérkezettnek találta az időt arra, hogy most már elindítsák a szülést. A méhszájam még szinte zárt volt, de a vizsgálatkor nagyon véreztem.
Aznap este nagyon nehezen aludtunk el a szobatársnőmmel és még egy lánnyal a szomszéd szobából, mert mind a hármunknál úgy döntöttek, hogy csütörtökön beindítják a szülést.

Csütörtök hajnalban lefürödtem, hajat mostam és vártam a 7 órát, akkorra kellett felmennem a szülőszobára. Gondosan összecsomagoltam mindent, amire fent szükségem lehet és vártam aput is.

Odafent felvették még egyszer az adataitokat, hogy fogják hívni őket, allergiám van-e valamire. A szokásos előkészületek után elfoglaltuk apuval a szobát. Nagyon helyes kis szoba volt, csak WC nem volt bent. Bejött egy szülésznő, aki a legtöbbször nézett rám és az orvos is. A szülésznő CTG-re tett… 3 tappancs. Mennyiszer voltam fent a szülőszobán, nagyon szerettem, mikor hallottam a kis szívveréseket. Most meg itt vagyok, utoljára fogom géppel hallani a szívveréseket. Imádtátok a rizses csokit, arra mindig elkezdtetek mocorogni én meg ezt imádtam. És megkaptam a branült, amin keresztül adták végig az oxitocint. El is indították, először kis adagban, aztán egyre csak nagyobb adagban. Még mindig nem voltak fájásaim. Már a maximum oxitocint kaptam. Ez után úgy döntöttek, hogy burkot repesztenek, hátha úgy történik valami, de még így is semmi. A gép jelezte, hogy fájásaim vannak, de én nem éreztem semmit. A burokrepesztés, ha jól emlékszem fájáskor történik, de nekem semmi… Mikor ez megtörtént éreztem, vagyis inkább hallottam, hogy zúdul ki belőlem valami, de nem is láttam, mert felülni nem tudtam az ágytál miatt. Apu többször kikéredzkedett tőlem rágyújtani, én nem akartam kiengedni, hátha akkor történik valami. Egyik ilyen kikéredzkedéskor anyu jött be, mert csak egy ember tartózkodhatott bent. Nem örültem neki, mert nem akartam, hogy így lásson, ahogy vagyok. Csak aput akartam, hogy bent legyen. Egy másik ilyen szünet után meg mondta apu, hogy a szobatársnőm párjával dohányoztak és már megszületett a kislányuk. Szép… én meg még mindig ugyanúgy…
Enni nem lehetett, egy kis szőlőcukor, meg ásványvíz, ennyi volt a menüm aznapra. Nagyon sokat várakoztunk… Az ablakot figyeltem. Szürke idő volt, nem esett csapadék, de hideg lehetett.
Az orvosom, egyre csak rohangált ki és be, mert közben egy másik szülést is vezetett. Ő már érezte, hogy gond van. Elérkezett az ebéd utáni vizit. Akkor megint körbeálltak az orvosok, majd elmentek… Nagyon sok időnek tűnt mire visszaért az orvosom, azzal, hogy császározni fognak sürgősen, mert az alsó babának a szívverése nagyon lelassult és nekem meg fájásom sincs. Jönni fog a beteghordó és be fog tolni a műtőbe. Legbelül én már erre vártam, erre készültem fel fejben a 2,5 hónap alatt, amíg a kórházban voltam.
Megérkezett a beteghordó, felmásztam a gurulóágyra. Én már ekkor úgy éreztem magam, mint egy hatalmas elefánt, aki arra vár, hogy csináljanak vele valamit, teljesen tehetetlen voltam. Hiába voltam fáradt, akkor sem adtam meg magam teljesen, hiszen nincsenek fájásaim, hiába tömtek tele oxitocinnal. A folyosón keresztül toltak a műtőbe. Nagyon sok ember volt kint, lehet rendelés is volt, de a nagy tömegben észrevettem anyukámat és a dédit. Ott ültek a műtővel szembeni padon. Láttam a riadalmat a szemükben, de én nyugodt voltam. Beértünk a műtőbe.
Hangosan kattogott egy óra a falon. Felültettek egy ágyra azonnal, ott megint kérdezgettek, azt hiszem a súlyomra voltak kíváncsiak. Meg leragasztattam a nagyobb anyajegyeimet, még előző nap este a nővérekkel, nehogy a beteg hordó a nagy emelgetésben leszakítsa, arra kérdeztek rá, hogy azok mik? Ezután be kellett hajlítanom a hátam és megkaptam az érzéstelenítőt. Nem éreztem fájdalmasnak. Lefektettek a mellette lévő ágyra. Mind a két kezem mintha le lett volna kötve, de az egyiken biztos, hogy vérnyomásmérő volt, ami időközönként felfúvódott. Körbenéztem. Rengetegen voltak bent. Akkor meg láttam a tömegben az orvosomat és Kovács doktor urat. Ültek. Mintha várták volna, hogy az előkészületek befejeződjenek. Néztem az órát, nem volt jelentősége, mert mintha állt volna az idő. Letakarták a lábamat, nem is láttam az orvosokat, csak hallottam, de nem figyeltem rájuk, nem akartam semmit sem hallani, hogy miről beszélnek. Nagyon hányingerem volt. Próbáltam visszatartani, valószínű azzal tereltem el a figyelmemet. Azután már nem bírtam tovább szóltam, hogy hányingerem van. Hoztak egy tálkát és oldalra fordították a fejem.
Egyszer csak láttam, hogy viszik a babáimat először az egyiket, utána a másikat. Még a hangjukat sem hallottam. Nagyon siettek velük. Megint az órát néztem, próbáltam az időt megjegyezni, de nem tudtam, teljesen elhagyott az időérzékem. Sírtam örömömben, megkönnyebbülésemben, idegességemben, hogy hová viszik Őket ilyen hirtelen. Ez másfajta sírás volt, így nem sírtam sosem és ez után sem fogok szerintem. Eszembe jutott a másik 2 baba ebben a pillanatban. Meg is kérdeztem az orvosomtól, hogy mi van velük. Ő meg szemrehányóan (legalább is én így éreztem) jelezte, hogy most Milán és Marcell a fontos. Hosszú ideig „raktak” össze. Most már türelmetlen voltam. Elvitték a babáimat, hogy még csak nem is nézhettem meg Őket. Egyszer csak jött 2 szülésznő. Hozták a babáimat, de csak annyi időnk volt egymásra, hogy akit először hoztak (elvileg Marcusom volt, de nem vagyok benne biztos)azzal piszéztünk egyet. Nagyon bátortalannak éreztem magam. A második babánál már puszit is adtam. Ez volt az első találkozásunk, ez is csak futólag. Végeztünk. Kitoltak a műtőből. Anyuékat megint kiszúrtam a tömegből. Levittek a szobámba. Tomi is bejött. Vizet adott, ami ruhám volt elrendezte, de nem maradhatott bent sokáig. Pihennem kellett. Rátették a hasamra azt a nehéz zsákot, amit annyira sokszor láttam már másokon. Pihentem valamennyit, de még bejött Tomi a kis fiaimmal. Ez volt az első igazi találkozásunk. Annyira óvatosan tolta a kocsit, amit én annyiszor irigykedve néztem, most már én is tolhatom, most már én is anyuka vagyok. Odatolta az ágy lábához. Nem szabadott volna, de én mégis felemeltem a fejem. Aztán hirtelen eszembe jutott és gyorsan vissza is huppantam. Marcikát kivette a kocsiból, ide hozta hozzám. Milánhoz nem mert hozzányúlni, csak mint egy kis üregi nyulat emelte fel. Pont úgy is nézett ki, mellékesen megjegyzem. Néztem a kis kártyájukat, mekkorák pontosan, hány centisek: Molnár Marcell Ferenc: 53 cm, 3450 gramm. Molnár Milán Tamás: 58 cm (ezt valószínű elírták), 3200 gramm. Ezután vissza kellett Őket tolni, mert egyébként sem lehetett volna bent Tomi, mert tilalom volt a kórházban, influenzajárvány miatt. Engem nem érdekelt volna, de nehogy a kicsik elkapják.
Ezután pihentem. Este bejött vizitre Kovács doktor, megvizsgálta, hogy húzódik-e a méhem vissza és megköszönte, hogy jelen lehetett a csodánál, mert csak így hívtak bent az orvosok, hogy az örök kismama és én most már anyuka vagyok. Hajnal 6-kor van váltás. Ekkor jött be a kedvenc nővérem, Erika nővér, Ő állított talpra először. Ez nagyon fontos volt császármetszés után. Nagyon kíméletes volt, kivette a katétert, ezeket mind tudtam elméletben, de gyakorlatban fájdalmas volt. Ez után a péntek, szombat, vasárnap nagyon gyorsan eltelt, igaz nagyon nagy fájdalmaim voltak, estem is össze a fürdőben, de mentem a babáimhoz, hoztam ki Őket rendületlenül. Éjszakára nem hoztam ki Őket, szükségem volt a pihenésre és egyébként is alszanak még elég sokat mellettem.
Hétfőn szólt a kedves Erika nővér, hogy úgy tudja, hogy haza lehet mennem, én teljesen rendben vagyok, a babáimat, meg még a gyerekorvos megvizsgálja, de minden bizonnyal, ha Ők is rendben vannak, mehetünk haza. Én erre számítottam, vasárnap Tomi hazavitte a cuccaim nagy részét, behozta az ajándékcsomagot, amit a nővéreknek szántunk. Vasárnap egyébként is egyedül voltam a kórteremben, mert Krisztit hazaengedték, csak vasárnap este jött egy ikerterhes kismama a mellettünk lévő ágyba. A tejem vasárnap este indult be. Éreztem, hogy feszül, ezért kikértem a nővérektől a fejőgépet, amin csodálkozott is a nővér, mit akarok én még azzal. De éreztem és kb. 30 ml tejet le is fejtem. Krisztivel azonnal szülés után teaszüneteket tartottunk. Felforraltam vizet a kis teaforralómba és Laktoherb teát ittunk, közben csodáltuk a babáinkat.
Apu sajnos nem tudott a hazajövetelnél velünk lenni, anyukájáék jöttek értünk. Nagyon esett a hó. Kapkodni kellett, mert nagypapa kissé türelmetlen típus, de Ő nem is segített, csak lent ült a kocsiban, előmelegítette gondolom az autót. Nagymami a maradék csomagokat pakolta össze, közben a gyerekeket öltöztette, én meg szaladgáltam a zárójelentésekért meg az ajándékokat átadni. Biztos „házhoz” hozták volna a papírokat, de én mindennek az elejébe akartam menni. Nem akartam egy perccel sem tovább időzni. Nagymami és nagypapi már az autóban voltak, én meg még mindig a kórteremben rostokoltam. Mikor indulásra készen voltunk, akkor vettem észre, hogy nincs segítségem, hogy levigyem a gyerekeket és a fránya hordozót sem tudtam, hogy kell kinyitni. Egy ismeretlen kispapát szólítottam le, hogy segítsen kinyitni, Ő viszont készségesen le is hozott benneteket. Frissen műtve, nem volt egy kellemes dolog cipekedni. A csizmám sem ment fel a lábamra, mivel még mindig be volt dagadva, ezért egy papucsban indultam hazafelé a szakadó hóban. Nem egy jó kezdet, de a folytatás remélem ennél szebb lesz. Ez csak az első utazás volt, lesz még számtalan. 

- Molnár Cs Tímea -

Loader

Programajánló

 ◄◄  ◄  ►►  ► 
október 2018
H K Sze Cs P Szo V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
Minta kicsi2
Minta kicsi4
Minta kicsi6
Minta kicsi5
Minta kicsi8
Minta kicsi7
Minta kicsi
Minta kicsi3
Copyright © 2013 Angelic Sweet Babies! Minden jog fenntartva! Oldalunk archivumát megtalálod: ITT
Illusztrációk: 123rf.com Tervezte és kiszolgálja : NyTeK
 
Distributed By Joomla Perfect   Sponsored By Ayos Hosting | Property List | FoodCart Franchise